Néha elkeseredek és morgok vagy kicsit eltöprengek, hogy milyen ország már ez a mienk, ez a Magyarország. Aztán mindig arra jutok, hogy lehetne jobb is, persze, de én szeretem. Így is. Pont így is. Néha úgy tűnik, hogy mindenkinek, még egy országnak is lehetnek rosszabb pillanatai. Magyarország most éppen egy ilyen periódusban van. Úgy nézek rá, mint egy kicsit agresszív depressziósra.
Egy ideje már nem olvasom a Kolozsvári Szalonna írásait, mert csak ideges leszek tőle, de az egyik vélemény cikküket annyi ismerős megosztotta és kommentálta, hogy végül felkeltette a kíváncsiságomat és én is elolvastam.
Amikor a Blaha aluljárójában a -10 fokos hidegben áthaladva a barátnőm csak annyit kérdez: „miért alszik az a férfi a dermesztő hidegben a kövön?”. Válaszom pedig nekem sincs. Amikor Erzsébetvárosban egy férfi már angolul kér egy kis pénzt, hogy forró teát vehessen magának. Az emberek sajnos igen gyorsan alkalmazkodnak, de talán választásuk sincs már. Egyszerűen elegük van az egészből. Megunták a harcot a mindenapokkal.
Bár arra jöhettem volna haza, hogy az utcákat tízezrek lepik el, jobb életet követelve kiléptek a megtűrés és elfogadás sűrű sötétjéből! Bárcsak képesek lennének az emberek tízezrei, sőt milliói kinyitni a szemüket és meglátnák, hova is süllyedtünk!
Évről évre képes vagyok meglepődni azon, hogy éppen hol tartanak az árak. Sok szolgáltatás, étel ára már bőven az angol, spanyol árakkal van egy szinten anélkül, hogy a fizetések akár meg is közelítenék azokat. Számomra már-már felfoghatatlan, manapság hogy lehet normális életet élni, egy akár alapfizetéssel rendelkező családban. Az élet egyre inkább ellehetetlenedik, mégsem kiáltunk változásért.
Kiutazásom előtt talán soha nem láttam volna meg ezeket a különbségeket, talán már én is rég beletörődtem volna. Elfogadni mindig a legegyszerűbb. Én úgysem tehetek semmit. Az ember magának képes a legkönnyebben hazudni. Máshol sincs kolbászból a kérítés! – hallom sokszor. Lehet, hogy nincs kolbászból, de legalább még van. Az itthoni élet mércéje mindig azzal mérhető, hogy mi az, ami még van. Az már soha nem fontos mi az, ami volt. Nem fontos itt már semmi önmagunkon kívül.
Annak reményében hagyom el az országot, hogy lesz majd egy olyan nap, amikor érdemes lesz újra hazatérni. Ha felhangzik az utcákon a változást akarók hangja, jövök. Azt nem tudom, hogy hazaköltöznék-e, vagy túlságosan elszakadtam már, de segíteni, újraépíteni biztosan jövök. Ha nem magamnak, akkor az utánam következőknek.
Na, hát ez pont az a hozzáállás, álszentség, amitől hupililát tudok hányni. Kezdjük azzal, ahogy rácsodálkozik a mindennapokra a szerző.
Ha máshol laksz, akkor törvényszerű, hogy kiszakadsz a szülőfölded mindennapjaiból. Biztos többet tud a cikk szerzője a mai magyar viszonyokról, mint egy spanyol hiszen a szülei itthon vannak, ha jól értem, de ez maximum benyomás lehet nála. Mindent tudhat viszont a spanyol mindennapokról, amiről nekünk fogalmunk sincs. De az egy tévedés, hogy ismeri az itthoni hétköznapokat a beszélgetések és az évi egy-két hazai kirándulás alapján.
Elég idegesítő, hogy úgy érzi, aki itthon maradt, az automatikusan belefásult, beletagozódott a rendszerbe és nem is veszi már észre a változásokat. Na ez egy baromság. Milyen alapon képzeli, hogy meguntuk a harcot a mindennapokkal? Még talán az a férfi sem unta meg a harcot, aki épp angolul koldult teára (??? ritka eset lenne, már a tea), de vagyunk itt pár millióan, akik nap, mint nap harcolunk.
A magyar mindennapok harcait nem mások vívják meg, mint azok, akik itthon élnek. Lehetnek politikailag kiábrándultak, akár Fideszesek is, de rugaszkodjunk el kicsit a politikától, vegánok és bicikli őrültek, környezetvédők és takarítók, programozók és tanárok, vállalkozók és bolti eladók. Mi, magyarok, akik itt élünk. Ez a mi harcunk. (Még a végén eljutok itt a Mein Kampfig.)
Megértem, ha valaki nem ilyen harcot akar a mindennapokkal és ezért egy számára kedvesebb közeget keres magának, de ettől még egyben lesajnálni a többiek mindennapjait, az ő harcukat, az életünket… pont olyan érzés, mint amikor árulod a lakásodat. Ha még nem volt ilyenben részed elmesélem:
Elhatározod, hogy eladod a lakásodat (nekünk az elmúlt években kétszer volt ilyen élményünk), szépen rendet csinálsz és alaposan körbe fényképezed az egészet, csábító hirdetési szöveget írsz és várod az érdeklődőket. Aztán megjönnek szépen sorban és elkezdik kritizálni, egy egész más szemszögből nézik a lakásodat, amire közben Te büszke vagy. Szereted. Azt mondják, hogy ez kicsi, vagy húz az ablak. Volt olyan érdeklődőnk, aki félhangos megjegyzéseket tett arra, hogy hiába egy jó fotó mennyit számít, sokkal nagyobbnak tűnt az interneten. (Mit várt? 52 nm az 52 marad bárhogy fotózod.) Egyrészt a fotómra itt büszke voltam, másrészt kis túlzással egy kanál vízben tudnám megfojtani ezeket az alakokat: bántották és lesajnálták a lakásunkat.
Hát ilyen érzés nekem az is, amikor a fenti cikkhez hasonló írásokba és véleményekbe botlok unos-untalan. Tényleg nincsen semmi bajom a kivándorlással, nem győzöm hangsúlyozni. Én is eljutottam már odáig, hogy komolyan átgondoltam, mint opciót, de mindig vesztett a többi érvvel szemben. Ettől függetlenül nem minősítem azokat, az életüket, a döntésüket és a mindennapjaikat, akik a távozást választották.
De azért jó lenne, ha ez kölcsönös maradna.
Lehet, hogy úgy tűnik mi itt mind bezárkóztunk, morálisan feladtuk a harcot, de ez nem igaz. Egy csomó ember küzd, hogy Magyarország ne olyan hely legyen, ahonnan inkább elmennek az emberek. Például küzdök én is. A feleségem is, az apám, az anyám, a rokonságom, sorolhatnám. Minden nap itt vagyunk és úgy élünk, úgy neveljük a gyerekeinket, unokáinkat, hogy ez az ország jobb legyen. Belátom eddig vesztésre állunk, már a mi nézőpontunkból természetesen, mert mondjuk Mészáros Lőrinc szemszögéből minden kerek.
De, ha mi nem csináljuk ezt. Ha nem próbálkozunk, akkor nem lesz hová hazajönni. Pitiáner dolognak tűnik, de azok az emberek akik itthon maradtak, csak azok tartják életben a Magyar Köztársaság lángját, még ha pislákolva is.
Mi megyünk ki az utcára, ha lehet.
Mi vesszük meg és tartjuk el az itthoni szabad sajtó maradékát.
Mi tartjuk el a színházakat, az írókat, a tanárokat a nevelőket.
Mi dolgozunk nap, mint nap azért, hogy legyen itt bármi. (Például most egy népszavazás az olimpiáról.)
Ha mi tényleg feladtuk volna, ha meguntuk volna a mindennapok harcát, akkor ebben az országban nem lenne már semmi, csak a keresztény mázzal leöntött sudribunkóság. Hogy ez nem így van, az nekünk köszönhető.
Persze nagyon szép, hogy a cikk írója bármikor jönne harcolni, építeni, ha van már miért. Ha majd “felhangzik az utcán a változást akarók zaja“. Figyelj csak, felhangzott már régen csak éppen nem vetted észre. Kért tőled egy kis pénzt teára, például. De van itt egy dolog, amit megérné végiggondolni: az a zaj, amit vársz, amiért hazajönnél a legrosszabb forgatókönyv. Én jobban szeretném, ha nem kéne szétverni itt mindent azért, hogy máshogy éljünk.
Nem. Lehet, hogy egy morálisan nulla, egy rövidlátó hülye vagyok, de ettől még észreveszem ha lesajnálnak. Megértem és nem szeretem.
Ennek most vége. Ha máskor is szívesen olvasnál ilyen bejegyzéseket, akkor csatlakozz a blog Facebook oldalához, hogy időben értesülj a friss tartalmakról!
