politikai szédelgők

Ártatlanra festve

Ártatlanra festve

Egy normális ünnep

Momentum Mozgalom városligeti piknik

2017. március 16. - oriandras.hu

Ma abban a remek élményben volt részem, hogy találtam egy helyet, ahol normálisan lehetett ünnepelni, aki akart politizálhatott, aki akart szórakozhatott, aki akart emlékezhetett. Mindezt egy csomó ember közösen, egymás mellett és barátságos, jó hangulatban művelte. A Momentum Mozgalom városligeti piknikjén jártam.

Évek óta nagy bánatom (és ennek nem egyszer nekifutottam már a blogon is), hogy mennyire sajnálom ahogy átpolitizáljuk és elvesztegetjük a nemzeti ünnepeinket. A lányommal (5) és két barátunkkal indultunk a Momentum Mozgalom ünnepi piknikjére. A metró felé sietve fel is vázoltam a társaságnak, hogy én azt szeretném, ha pártoktól függetlenül együtt örülhetnénk és emlékezhetnénk. Iszogatni, eszegetni, játszani, beszélgetni, barátkozni kéne a közös ünnep alkalmából, nem pedig vonulni és szónokolni, egymást ekézni, erre annyi más nap áll rendelkezésünkre.

És ez várt pontosan, na jó: szinte pontosan a Ligetben. Pár sátor alkotott egy kört, középen üres placc, ahol sétáltak az emberek, néhányan tollasoztak. Sok gyerek lila lufikkal rohangált, egy sátornál társasjátékokat játszottak felnőttek és gyerekek vegyesen. Egy másik sátornál sportszereket lehetett kérni, labdát, tollast, frizbit. Volt lufi hajtogató bohóc és kézműves sátrak, ahol kokárdát, csákót, trikolór virágot és zászlót lehetett készíteni. Mi a lányommal ide libbentünk be, amíg a barátaink körbe sétáltak. Bár az aktivisták nem voltak a helyzet magaslatán a papírcsákó készítés terén, de lelkesek voltak és hagytak kibontakozni, sőt vihogva még a Liberálisoktól beszerzett papír zászlóinkra is vigyáztak. A lányom nagyon boldog volt a kissé csálé papírcsákóval, amit közösen ragasztottunk és kapcsoztunk. Közben meséltem neki a kokárdáról és még egyszer el kellett mondanom neki, hogy ki volt a Petőfi Sándor és miért harcoltak aztán a király, a császár ellen. Élvezte és én is.

Aztán mi is körbesétáltunk, volt valami beszéd is, amiről lemaradtunk, de akit érdekelt az leülhetett a Momentumosokkal beszélgetni. Jó sok érdeklődőjük volt. Én inkább a színházi sátor meg a sport sátor felé terelgettem a leányt és kértünk egy frizbit, amit két perc alatt megtanult használni. Jó egy órát frizbiztünk, néha ketten, néha bevontunk másokat is és végül csak azért hagytuk abba, mert egyre többen jöttek a Vajdahunyad vár irányából gőzölgő óriás perecekkel a kezükben.

Így aztán mi is átsétáltunk perecért és hirtelen a magyar valóságba csöppentünk. Két stand a vár tövében, előttük kígyózó sorok. Forralt bor, gyanús kinézetű rétesek és perec, méregdrágán, kétes tisztaságú pultból. Borzasztó volt. Mondtam a srácnak, hogy mi nem kérjük, hogy betegye a szendvicssütőbe melegedni a perecet, szeretjük hidegen, de szomorúan rám nézett és mondta, hogy az tilos, csak melegen árulhatja. Nem értettem a dolgot, míg kézbe nem fogtuk a perecet és kőkemény volt. Ezek kiszáradt perecek voltak, amiket a melegítéssel az üzlet idejére normál állagúra hoztak.

Elropogtattuk a perecet, visszasétáltunk a Momentumosokhoz. Még elvoltunk egy kicsit, a barátainkra vártunk, de ők belemélyedtek a beszélgetésbe, mi végül haza indultunk.

Remek délután volt, amire mindketten (remélem) emlékezni fogunk a lányommal. Én biztosan. Végre sikerült úgy megünnepelni március 15.-ét, ahogy mindig szerettem volna.

 

Egy morális nulla gondolatai

Kik vívják meg a magyar mindennapok csatáit

Néha elkeseredek és morgok vagy kicsit eltöprengek, hogy milyen ország már ez a mienk, ez a Magyarország. Aztán mindig arra jutok, hogy lehetne jobb is, persze, de én szeretem. Így is. Pont így is. Néha úgy tűnik, hogy mindenkinek, még egy országnak is lehetnek rosszabb pillanatai. Magyarország most éppen egy ilyen periódusban van. Úgy nézek rá, mint egy kicsit agresszív depressziósra. 

Egy ideje már nem olvasom a Kolozsvári Szalonna írásait, mert csak ideges leszek tőle, de az egyik vélemény cikküket annyi ismerős megosztotta és kommentálta, hogy végül felkeltette a kíváncsiságomat és én is elolvastam.

Amikor a Blaha aluljárójában a -10 fokos hidegben áthaladva a barátnőm csak annyit kérdez: „miért alszik az a férfi a dermesztő hidegben a kövön?”. Válaszom pedig nekem sincs. Amikor Erzsébetvárosban egy férfi már angolul kér egy kis pénzt, hogy forró teát vehessen magának. Az emberek sajnos igen gyorsan alkalmazkodnak, de talán választásuk sincs már. Egyszerűen elegük van az egészből. Megunták a harcot a mindenapokkal.

Bár arra jöhettem volna haza, hogy az utcákat tízezrek lepik el, jobb életet követelve kiléptek a megtűrés és elfogadás sűrű sötétjéből! Bárcsak képesek lennének az emberek tízezrei, sőt milliói kinyitni a szemüket és meglátnák, hova is süllyedtünk!

Évről évre képes vagyok meglepődni azon, hogy éppen hol tartanak az árak. Sok szolgáltatás, étel ára már bőven az angol, spanyol árakkal van egy szinten anélkül, hogy a fizetések akár meg is közelítenék azokat. Számomra már-már felfoghatatlan, manapság hogy lehet normális életet élni, egy akár alapfizetéssel rendelkező családban. Az élet egyre inkább ellehetetlenedik, mégsem kiáltunk változásért.

Kiutazásom előtt talán soha nem láttam volna meg ezeket a különbségeket, talán már én is rég beletörődtem volna. Elfogadni mindig a legegyszerűbb. Én úgysem tehetek semmit. Az ember magának képes a legkönnyebben hazudni. Máshol sincs kolbászból a kérítés! – hallom sokszor. Lehet, hogy nincs kolbászból, de legalább még van. Az itthoni élet mércéje mindig azzal mérhető, hogy mi az, ami még van. Az már soha nem fontos mi az, ami volt. Nem fontos itt már semmi önmagunkon kívül.

Annak reményében hagyom el az országot, hogy lesz majd egy olyan nap, amikor érdemes lesz újra hazatérni. Ha felhangzik az utcákon a változást akarók hangja, jövök. Azt nem tudom, hogy hazaköltöznék-e, vagy túlságosan elszakadtam már, de segíteni, újraépíteni biztosan jövök. Ha nem magamnak, akkor az utánam következőknek.

Na, hát ez pont az a hozzáállás, álszentség, amitől hupililát tudok hányni. Kezdjük azzal, ahogy rácsodálkozik a mindennapokra a szerző.

Ha máshol laksz, akkor törvényszerű, hogy kiszakadsz a szülőfölded mindennapjaiból. Biztos többet tud a cikk szerzője a mai magyar viszonyokról, mint egy spanyol hiszen a szülei itthon vannak, ha jól értem, de ez maximum benyomás lehet nála. Mindent tudhat viszont a spanyol mindennapokról, amiről nekünk fogalmunk sincs. De az egy tévedés, hogy ismeri az itthoni hétköznapokat a beszélgetések és az évi egy-két hazai kirándulás alapján.

Elég idegesítő, hogy úgy érzi, aki itthon maradt, az automatikusan belefásult, beletagozódott a rendszerbe és nem is veszi már észre a változásokat. Na ez egy baromság. Milyen alapon képzeli, hogy meguntuk a harcot a mindennapokkal? Még talán az a férfi sem unta meg a harcot, aki épp angolul koldult teára (??? ritka eset lenne, már a tea), de vagyunk itt pár millióan, akik nap, mint nap harcolunk.

A magyar mindennapok harcait nem mások vívják meg, mint azok, akik itthon élnek. Lehetnek politikailag kiábrándultak, akár Fideszesek is, de rugaszkodjunk el kicsit a politikától, vegánok és bicikli őrültek, környezetvédők és takarítók, programozók és tanárok, vállalkozók és bolti eladók. Mi, magyarok, akik itt élünk. Ez a mi harcunk. (Még a végén eljutok itt a Mein Kampfig.)

Megértem, ha valaki nem ilyen harcot akar a mindennapokkal és ezért egy számára kedvesebb közeget keres magának, de ettől még egyben lesajnálni a többiek mindennapjait, az ő harcukat, az életünket… pont olyan érzés, mint amikor árulod a lakásodat. Ha még nem volt ilyenben részed elmesélem:

Elhatározod, hogy eladod a lakásodat (nekünk az elmúlt években kétszer volt ilyen élményünk), szépen rendet csinálsz és alaposan körbe fényképezed az egészet, csábító hirdetési szöveget írsz és várod az érdeklődőket. Aztán megjönnek szépen sorban és elkezdik kritizálni, egy egész más szemszögből nézik a lakásodat, amire közben Te büszke vagy. Szereted. Azt mondják, hogy ez kicsi, vagy húz az ablak. Volt olyan érdeklődőnk, aki félhangos megjegyzéseket tett arra, hogy hiába egy jó fotó mennyit számít, sokkal nagyobbnak tűnt az interneten. (Mit várt? 52 nm az 52 marad bárhogy fotózod.) Egyrészt a fotómra itt büszke voltam, másrészt kis túlzással egy kanál vízben tudnám megfojtani ezeket az alakokat: bántották és lesajnálták a lakásunkat.

Hát ilyen érzés nekem az is, amikor a fenti cikkhez hasonló írásokba és véleményekbe botlok unos-untalan. Tényleg nincsen semmi bajom a kivándorlással, nem győzöm hangsúlyozni. Én is eljutottam már odáig, hogy komolyan átgondoltam, mint opciót, de mindig vesztett a többi érvvel szemben. Ettől függetlenül nem minősítem azokat, az életüket, a döntésüket és a mindennapjaikat, akik a távozást választották.

De azért jó lenne, ha ez kölcsönös maradna.

Lehet, hogy úgy tűnik mi itt mind bezárkóztunk, morálisan feladtuk a harcot, de ez nem igaz. Egy csomó ember küzd, hogy Magyarország ne olyan hely legyen, ahonnan inkább elmennek az emberek. Például küzdök én is. A feleségem is, az apám, az anyám, a rokonságom, sorolhatnám. Minden nap itt vagyunk és úgy élünk, úgy neveljük a gyerekeinket, unokáinkat, hogy ez az ország jobb legyen. Belátom eddig vesztésre állunk, már a mi nézőpontunkból természetesen, mert mondjuk Mészáros Lőrinc szemszögéből minden kerek.

De, ha mi nem csináljuk ezt. Ha nem próbálkozunk, akkor nem lesz hová hazajönni. Pitiáner dolognak tűnik, de azok az emberek akik itthon maradtak, csak azok tartják életben a Magyar Köztársaság lángját, még ha pislákolva is.

Mi megyünk ki az utcára, ha lehet.

Mi vesszük meg és tartjuk el az itthoni szabad sajtó maradékát.

Mi tartjuk el a színházakat, az írókat, a tanárokat a nevelőket.

Mi dolgozunk nap, mint nap azért, hogy legyen itt bármi. (Például most egy népszavazás az olimpiáról.)

Ha mi tényleg feladtuk volna, ha meguntuk volna a mindennapok harcát, akkor ebben az országban nem lenne már semmi, csak a keresztény mázzal leöntött sudribunkóság. Hogy ez nem így van, az nekünk köszönhető.

Persze nagyon szép, hogy a cikk írója bármikor jönne harcolni, építeni, ha van már miért. Ha majd “felhangzik az utcán a változást akarók zaja“. Figyelj csak, felhangzott már régen csak éppen nem vetted észre. Kért tőled egy kis pénzt teára, például. De van itt egy dolog, amit megérné végiggondolni: az a zaj, amit vársz, amiért hazajönnél a legrosszabb forgatókönyv. Én jobban szeretném, ha nem kéne szétverni itt mindent azért, hogy máshogy éljünk.

Nem. Lehet, hogy egy morálisan nulla, egy rövidlátó hülye vagyok, de ettől még észreveszem ha lesajnálnak. Megértem és nem szeretem.


Ennek most vége. Ha máskor is szívesen olvasnál ilyen bejegyzéseket, akkor csatlakozz a blog Facebook oldalához, hogy időben értesülj a friss tartalmakról!

A Momentum Mozgalom és a NOlimpia

Nagy pofon lesz a budapesti értelmiségnek, ha nem lesz meg a 138 ezer aláírás

Az elmúlt hetekben a Momentum mozgalomnak sikerült felkavarnia a hazai közélet állóvizét. Most róluk és az első akciójukról, az olimpia rendezés népszavazásáról lesz szó, a NOlimpiáról.

Ez a népszavazási kezdeményezés úgy kellett már ennek a társadalomnak, mint éhezőnek a falat kenyér. Nagyon rég volt olyan utoljára, hogy valóban az országról szólt valami és nem pedig politikai kommunikációs eszköz volt a kérdés. (Talán az EU népszavazás volt ilyen.) És nagyon jó, hogy ezt most nem is a megszokott politikai szereplők egyike dobta be, hanem egy olyan társaság, akik hirtelen a semmiből kerültek elő.

Mit (nem) tudunk a Momentumról?

A Momentum nem sokat mond magáról, amit mégis azzal bár nem tudok teljesen egyetérteni, de láthatólag van rájuk igény. A pár hete még ismeretlen szervezetnek 2% támogatást mértek a napokban a közvélemény kutatók. Ennek alapján úgy tűnhet, hogy a Momentum Mozgalom lehet az a szervezet, amit mindenki vizionált az elmúlt évek politikai elemzéseiben: a semmiből érkező, teljesen új embereket felvonultató és inkább középre húzó, új erő.

Érezhető a lelkesedés irányukban és eddig meglepően jól vették az akadályokat. Külön figyelemreméltó, hogy csak a Fidesszel lehet párhuzamba állítani a kritikát, csipkelődést meg nem halló, arra nem reagáló képességüket. Nem mennek bele a mindennapi adok-kapokba. Igazán karakteres politikai irányuk nincsen, ügyek mentén szeretnének politizálni, ami nálunk egy nagyon ismeretlen újdonság. A magyar pártok nem mernek kilépni az ideológiák kereteiből, legfeljebb ha szükséges egy másik köpenyébe bújnak bele. Érdekes lesz egy olyan politikai tényezőt figyelni, akinek még látszat szinten sem kell megfelelnie egy kijelölt képnek.

Vissza a pártpolitikához (Végre!)

Az elmúlt évtizedben rengeteg olyan esemény történt, amire nyugodt szívvel rámondhatjuk, hogy a nemzet életében, a társadalom gondolkodásában jelentős változásokat hozott, amik hosszú távon kihatnak a jövőnkre. A liberális eszme szitoksóvá silányítása és elutasítása, a jobb és baloldal szerepcseréje, a társadalom bűnös asszisztálásával megnyirbált szabadságjogok, folytathatnám hosszan. Nem hinném, hogy másnak nem fordult még meg a fejében, de számomra mindezek között talán a legijesztőbb a társadalom apolitikussá válása volt. Nem igen szoktak erről beszélni vagy írni, mert a folyamat már-már divattá nőtte ki magát és úgy tűnik senki nem szeret maradi lenni.

Nekem a Milla jut eszembe elsőnek azok közül, akik azt magyarázták, hogy elég volt, mindenki takarodjon, a párt politika passzé, civilek kell lenni. Sokszor írtam már arról, hogy mennyire álságosnak érzem a politikai kultúrából kirekeszteni a pártokat, de úgy tűnik, hogy például a fent említett szervezet sem tudta a hangzatos szavait betartani. Nem is meglepő, a politika pártok nélkül lehetetlen.

Az elmúlt évek tüntetésein a civil kezdeményezők elutasították a pártjelvényeket és zászlókat, amivel beálltak a kompromisszumra képtelenek hosszú sorába (sokszor éppen ezt ostorozták közben a mikrofonba). A Momentum üdítő kivétel, régi-új szelek hozója, az első pillanattól kezdve jelezték, hogy ez itt egy párt magja.

Talán ennek is köszönhető, hogy olyan nehezen, sután kezdtek reagálni és melléjük állni a már meglevő politikai pártok is. A jövőbeli konkurenciát nem szívesen segíti senki. Azok, akik maguk is csak pár százalékosak hamar csatlakoztak, pedig nekik van a legdurvább veszíteni valójuk a sztoriban. Az Együtt, a Párbeszéd a Liberálisok gyakorlatilag nyom nélkül szívódhatnak fel, ha a Momentum ilyen ütemben és aktivitással dolgozik tovább. A DK és az MSZP előbb megpróbált rárepülni – a tőlük már megszokott módon – a népszavazásra, de pár pofon után újra igazodtak. A DK mintha eltűnt volna a témában, az MSZP meg nagyon megkésve csatlakozott. Talán arcmentésnek elég lesz. Talán.

Szóval jó látni, hogy van újra egy olyan szervezet, aki azt mondja hitelesen, hogy a pártpolitika szükséges, nem száműzhető. Ha a Momentum csak ennyit tud elérni, már ezzel többet tesz a hazai demokrácia megmentéséért, mint a az összes bejegyzett párt az elmúlt tíz évben.

Lesz-e népszavazás és olimpia?

Én szeretném, ha lenne népszavazás az olimpiáról. Személy szerint nem támogatom a rendezést, de nem vagyok biztos benne, hogy a többség nem igennel szavaz, ha lesz rá lehetősége. Ha így lesz nem fogok örülni, de ilyen a demokrácia, a többség dönt.

Az sokkal érdekesebb, hogy egyáltalán lesz-e népszavazás.

A 138 ezer aláírás egy két milliós városban nem tűnik soknak. Budapestről amúgy is az a kép él a fejekben, hogy inkább kritikus a kormánnyal. Mégse tűnik úgy, hogy a város lakói nagyon aktivizálnák magukat, tartok tőle, hogy kevés lesz az aláírás.

Ha nem sikerül összeszedni kellő számú szavazatot az nem a Momentumot fogja minősíteni, bár biztos csúnya pofon lesz, de elég lazának tűnnek ahhoz hogy fel se vegyék a dolgot. Ez már nem mondható el a magát inkább nyugatos és haladó-demokratikusnak gondoló budapesti értelmiségről. Ha Budapesten nincs 138 ezer olyan ember, akit komolyan érdekel, hogy demokratikusan elmondhassa egy mindenkit érintő ügyben a véleményét, akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk.

Erre ideje lesz felkészülni, mert én attól tartok, hogy ez a forgatókönyv fog bekövetkezni. És itt egy kicsit visszautalnék az előző témára: kár, hogy a magukat demokratikusnak tartó DK és MSZP nem vetette be magát az első pillanattól teljes mellszélességgel a küzdelembe. Csak azt remélem, hogy téves a pesszimizmusom és sikerül összegyűjteni a kellő mennyiséget. (Hogy ne csak klaviatúra-forradalmár legyek szombaton jómagam is kimegyek aláírást gyűjteni a LiFT tagjaival, hátha pont az a pár száz aláírás segít majd, amit mi összekalapozunk.)

Ahogy kezdtem úgy fejezem be: a Momentum felkavarta az állóvizet és ez már nagyon hiányzott a belpolitikának. Örüljünk a lehetőségnek! Éljünk vele!

És ha van budapesti lakcímkártyád, de még nem szavaztál, akkor ne habozz, van még pár napod, hogy aláírd az íveket.


Ennek most vége. Ha máskor is szívesen olvasnál ilyen bejegyzéseket, akkor csatlakozz a blog Facebook oldalához, hogy időben értesülj a friss tartalmakról!

A csoportpénz olyan, mint a hálapénz?

Az ember tisztában van vele, hogy az oktatás meg az egészségügy, a tömegközlekedés, úgy nagyjából en bloc az ország azon fele, amit a közpénzekből kell működtetni nem működik. Ez a helyzet termelte ki az önkéntes-illegális adózás egy új típusát, a hálapénzt, a csoportpénzt, amikkel nem segítünk valójában a rossz rendszeren csak cinkosokká válva tovább görgetjük a problémákat.

Valamennyire minden politika, ugye, de most az eddigieknél egy sokkal személyesebb témáról írok, a csoportpénzről.

A csoportpénz nem újdonság, már az én gyerekkoromban is szedték, pedig az már a múlt péntek előtt volt. A csoportpénzről egészen addig nem is gondolkodtam, amíg a gyerekeim bölcsibe/oviba nem kezdtek járni. Közölték, hogy mennyi lesz, havonta. Aztán elkezdték felhasználni és nagyon nem tetszett az ügy.

A csoportpénz, legalábbis ahogy én találkoztam vele leginkább az orvosi hálapénzre hasonlít, mert olyan adó, amit nem hivatalosan szednek, gyakorlatilag illegális és azért kell, mert az egyébként legálisan befizetett adónkból az állam nem képes ellátni az intézményeket. A csoportpénz egy ponton különbözik a hálapénztől, és ez azért nagyon lényeges, nem az alkalmazottak kapják, hanem az intézmény. Eképpen van esély rá, hogy mégis az elsődleges célközönség kapja: a gyerekek.

A csoportpénz abból a szempontból is problémás, hogy betart(at)hatatlan és csak növeli a társadalmi/anyagi különbségekből keletkező feszültséget. Igen, arról beszélek, hogy nem közös megegyezéssel szedik, de ha már szedik az egyeseknek gondot okozhat. Előfordulhat, hogy a havi minimum ezer forint körüli összeg hiányzik egy háztartásból. (Mi például fizetjük mindenhol, de alapvetően el tudnám a gyerekekre jobban is költeni ezt a sarcot.) Van aki nem is fizeti. Oké de ez esetben a csoportpénzből szervezett programok és ajándékok, mert főleg ilyenekre megy el a befizetett összeg, az ő gyerekének is járnak? Elvileg nem, gyakorlatilag persze. Ezen aztán ki lehet akadni, ami sokszor meg is történik.

A csoportpénz szerintem rossz dolog. Ha nem lenne a családban egy nálam sokkal simulékonyabb felnőtt, a feleségem, akkor én elvi alapon nem is fizetném. Tisztességgel leadózzuk a magunkét a fizetésünkből, az intézményrendszert ebből kéne eltartani. Az, hogy ilyen teljesen illegális módon megsegítjük a rendszert teljesen kontra produktív, hiszen a milliárdokat eltüntető politikusok (nem csak a jelenlegi, az elmúlt évtizedekben bármelyik, mindegyik) elmondhatja: nincs is minek ide plusz pénzt tenni, hiszen meg van oldva minden.

Pedig nincs. Az orvosoknál is abszurd, hogy a beteg a TB befizetése után még maga veszi a kórházi felszerelést, a gyógyszert, viszi a WC papírt. A csoportpénzből szervezett mikulás ünnep, a plusz ajándék csoki, néha a berendezési tárgyak nem szimplán segítséget jelentenek, hanem cinkosságot, a rendszer hibáinak segítését.

(A kép forrása: mifocink.hu)

Érdemes lecserélni a Fideszt a Jobbikra?

Van-e érdemi különbség a Fidesz és a Jobbik között mára? Van-e realitása egy kormányváltásnak és demokratikus visszarendezésnek a Jobbik vezetésével 2018-ban?

Az év vége legérdekesebb híre a közvéleménynek bedobott Jobbik – MSZP/DK koalíció. Nem sok hírt olvastam el az ünnepek alatt, de ez még az én bejglimámoros szaloncukorködömön is áttört. Bár ne tört volna!

 

Bauer Tamás nagyon szép jegyzetet kanyarított a témáról, alapvetően egyet is értek vele. Valamelyik családi vacsorán is felmerült a téma, az egyik rokonom zsigerből kezdte mondani, hogy akkor van itt vége mindennek, ha a Jobbik kerül hatalomra. Zsigerből, hiszen már lassan egy évtizede ez az a mumus, a rémkép, amivel fenyegetőzni lehet.

Csakhogy nagyon veszélyes belesüppedni az ilyen megszokott és sztereotip véleményekbe, nem árt időnként átgondolni azokat. Például: igaz még, hogy a Fidesz jobb, mint a Jobbik?

Én nem nagyon látok különbséget.
A Fidesz gyakorlatilag évek óta jórészt a Jobbik kottájából játszik. Erőfölényben van és a Jobbik által felvezetett dolgok nagy részét beépítette a programjába, megvalósította. Ez kezdetben egy előre menekülés lehetett, hogy most mi értelme van nem tudom. Lehet, hogy már nincs elég saját ötletük.

A Jobbik és Fidesz egy ideje már ugyanazokra a szavazókra hajt, a Jobbik el tudott érni egy kevés olyat, akinek a Fidesz nem volt elég radikális, a Fidesz meg talán valamennyit a magát úri-középosztálynak gondolók közül. Nekik a Jobbik társadalmilag nem elfogadható, bár valójában szerintem nincs (nem is volt) bajuk a Jobbikkal.

Nem vagyok se politikus, se politológus viszont rendszeresen beszélgetek politikáról nagyon sokféle emberrel. Vannak közte gyakorló politikustól a nyugdíjason át balosok, liberálisok, jobboldaliak és teljesen zavarodottak is. Persze az én ismerőseim és családtagjaim egyáltalán nem fedik le az országot, csak halvány sejtésem van, hogy milyen véleménye lehet a keleti részeken élőknek. (Tartok tőle, hogy ez a sejtés is jórészt hibás.)
Jól van, bevédtem magam.

Úgy vélem nagyon könnyű lehet az átjárás a Fidesz és Jobbik között. Egy rokonom egy választási napon azért várt a szavazással délutánig, mert tudni akarta nagyjából a részvételt. Ha sokan vannak, akkor a Jobbikra szavaz, ha kevesen, akkor a Fideszre.
A Jobbikról se tudunk sokat, mondjuk ezt a legtöbb pártról elmondhatjuk az országban, amit meg mégis az liberális szemmel nagyon aggasztó. (A Jobbikot ebben a mondatban ki lehet cserélni a Fidesszel is nyugodtan.)

A Jobbikra váltani a Fideszt nem lenne minőségi változás egyik irányba sem. Elkergetjük Orbánt és a helyére ültetjük Vonát? Helló!

Van az a szép álom, hogy megvernék közösen a Fideszt, visszaállítanák a jogállamot és aztán új választást írnak ki. Kezdjük azzal, hogy a Jobbik visszaállítja a Fidesz előtti állapotot. Ezt azért mindenki érzi, remélem, hogy nem túl valószínű. A Jobbik pont annak a berendezkedésnek az ellenében jött létre, lett egyre sikeresebb. A Jobbiknak a jelenlegi alkotmány, a hatalmi rendszer teljesen komfortos lenne csak bele kell ülnie valahogy. (Az előző választásoknál úgy gondoltam és ezt valamilyen szinten ma is tartom, hogy ezzel az utóbbival egyébként az MSZP sincs máshogy.)

A másik, hogy kiírnak egy új választást. A jelenlegi helyzetben az új választással sem érnénk el túl sokat, már ha egyáltalán a fentiek fényében egyáltalán eljutnánk odáig. Az alapvető probléma nem oldódna meg. Lenne egy erős Jobbik-Fidesz tábor meg egy erősen fregmentált baloldalnak csúfolt dolog. Hogy ki alakítana kormányt? Na igen.

Szóval mit nyernek azzal a demokratikusnak mondott baloldal választói, ha összefogva a Jobbikkal leváltják a Fideszt?

Semmit.

Kell-e nekünk vissza a kommunista iskola?

Ijesztő ötletek a PISA teszt eredményei után

iskolas-gyerekek.jpg_1280x952

Tényleg elszomorító, hogy romlik a magyar diákok eredménye a PISA teszten, de talán annyira nem is meglepő a dolog, ha azt nézzük, hogy egyes felnőttek milyen következtetésekre jutnak ebből a hírből.

Délelőtt az Index Facebook oldalát olvasgatva futottam bele egy érdekes hozzászólásba. Az Index készített egy mini-PISA tesztet és a megosztás alatt szörnyülködött az Internet népe. Mindenki a maga véleményének megfelelően, hol a jelenlegi, hol a régebbi kormányokat szidva, de voltak olyanok is, akik a mai fiatalságot tették felelőssé. Az ilyen hozzászólás dzsungelt nem nagyon szeretem, de mivel korábban kitöltöttem (szégyenletes 11/12 eredménnyel) a kvízt érdekelt, hogy másoknak milyen sikerrel ment a dolog. Száz szónak is egy a vége, így futottam bele az alábbi hozzászólásba:

Mit mondjak, nagy gáz van. A poén kedvéért kitöltöttem ezt a tesztet. Ezen gondolkodni sem kell, annyira egyszerű. Tény, sajnos nem 15 éves vagyok, de akkor is. Az olvasói átlag is elszomorító, mert ezt szerintem egy 10-12 éves gyerek hibátlanul ki kellene, hogy töltse. Gondolom nem ez volt az éles teszt, de hasonló. Az egész oktatással kellene nyomni egy vissza a múltba dolgot és csak annyit változtatni a "kommunizmusban" alkalmazott tanrenden / tananyagon, hogy aktualizálva legyen és ami már akkoriban is feleslegesnek számított, azt kivenni belőle. Itt nem a hangzatos "oktatási reform" kellett volna, csak az aktualizálás és a pedagógusok megfizetése, hogy a pályán lenni és oktatni ne "kényszer" legyen a megélhetésért, hanem egy jól megfizetett hivatás, hisz a jövőnket "építik". Az arra alkalmatlan pedagógusoktól meg bátran meg lehetne válni, hogy utat adjon azoknak, akik hivatásként is kezelik az pályát, mert lenne bőven utánpótlás.
Mit mondjak, nagy gáz van. A poén kedvéért kitöltöttem ezt a tesztet. Ezen gondolkodni sem kell, annyira egyszerű. Tény, sajnos nem 15 éves vagyok, de akkor is. Az olvasói átlag is elszomorító, mert ezt szerintem egy 10-12 éves gyerek hibátlanul ki kellene, hogy töltse. Gondolom nem ez volt az éles teszt, de hasonló. Az egész oktatással kellene nyomni egy vissza a múltba dolgot és csak annyit változtatni a “kommunizmusban” alkalmazott tanrenden / tananyagon, hogy aktualizálva legyen és ami már akkoriban is feleslegesnek számított, azt kivenni belőle. Itt nem a hangzatos “oktatási reform” kellett volna, csak az aktualizálás és a pedagógusok megfizetése, hogy a pályán lenni és oktatni ne “kényszer” legyen a megélhetésért, hanem egy jól megfizetett hivatás, hisz a jövőnket “építik”. Az arra alkalmatlan pedagógusoktól meg bátran meg lehetne válni, hogy utat adjon azoknak, akik hivatásként is kezelik az pályát, mert lenne bőven utánpótlás.

Vissza a múltba, építsük onnan a jövőt?

Szerintem elég ijesztő gondolat, hogy nyomjunk egy vissza gombot az oktatásban. Az ember úgy van megszerkesztve, hogy hajlamos szebbnek-jobbnak látni a múltat. Ezt mindenki tudja PISA teszt nélkül is.

Azért vannak fontos dolgok, amikre akár generációkon átívelve is emlékszünk, a legjobb példa talán pont a két világháború. A mai felnőttek már sok generáción keresztül értesültek erről, az én nagyszüleim is gyerekek voltak akkor, szóval igazán hiteles forrást a dédszülők jelenten(én)ek. Mégis egész Európa, de igazából a teljes Föld emlékszik rá, hogy ez rossz volt kerülni kell.
Négy generáció tudta, most kezd úgy tűnni, hogy a kollektív tudatból kezd kikopni ez a tapasztalat.

Nekem még van egy csomó személyes tapasztalatom a kommunizmusbeli oktatásról. Az sem volt jobb, mint a mai. Hogy igazából a mai milyen, arról bevallom: fogalmam nincs. Csak a híreket hallom, meg a hozzám hasonlóan onnan tájékozódó emberek véleményét. Ezek elég ijesztőek, nem kicsit aggódom, hogy két év múlva mit fog tapasztalni a lányom és rajta keresztül én is.

(Készülni kell, hogy otthon kipótolhassam, amit esetleg az iskolában nem kap meg.)

Én arra emlékszem, hogy az iskola a nyolcvanas években, de még a kilencvenes évek elején is csapnivaló volt. Az első pillanattól kezdve beskatulyázta a gyerekeket és igyekezett minél hatékonyabban átpasszírozni őket egy sablonon. Hogy közben mi hullott le, mi sérült azzal nem foglalkozott: nem volt a dolga. Ennek elviekben volt egy olyan nagy eredménye, hogy adott egy nagyon biztos alapot. Ez az alap mindenkiben ott volt, aki legalább átlagos eredményekre képes volt.

A kommunista iskola viszont az alapon kívül rekedteket elengedte, miközben nem inspirált többre. Rengeteg olyan élményem van, és erről nem egyszer írtam már a blogjaimban, hogy a kitűnő eredményeket hozó társaim mennyire érdektelenek voltak a világra. A művészetekre. Hogy igazából az az alap nálunk beállt a földbe, nem építettek rá házat.

Ez a rendszer hibája volt, egyértelműen. Ahogy az is a rendszer hibája volt, hogy a tanerő nagy része bizony éppen csak, hogy átlagos volt, de rengeteg teljesen alkalmatlan ember is a pályán maradt és éveken, évtizedeken át rombolta a rendszert, a fiatalságot, a jövőt.
Nekem általános iskolában nem egy alkoholista tanárom volt például. Részegen jött be órát tartani, nem adta le az anyagot, nem azzal foglalkozott amivel kellett volna. De volt olyan is, és az előző mellett ő a jó kategória, aki bejött, megmondta, hogy ettől eddig olvassuk el csendben az aktuális fejezetet a tankönyvből, aztán töltsük ki a munkafüzetet itt meg itt. Miután ezzel megvolt odaállt az ablakhoz és sminkelte magát.
Óra végén elköszöntünk.

Arra is emlékszem, hogy a jó tanárok egyáltalán nem a tanmenet, a tanrend alapján tanítottak. Emlékszem, hogy volt, aki bejelöltette a könyvben azokat a részeket, amiket nem kért, mert hülyeség volt. Volt, aki jegyzetelésre buzdított és azt kérte a dolgozatban, amit órán leadott.
És volt aki tudott inspirálni. Könyveket mutatott, jó jegyet adott a plusz munkáért, akár egy jó meglátást is díjazott. Buzdított, arra törekedett, hogy lássunk ki a keretből.

Na ezek a tanárok voltak nagyon kevesen. Nem szeretnék visszatérni ide.

Jó, de akkor mi lesz?

Őszintén: fogalmam nincs. A jó hír az, hogy nem is nekem kell ezt megoldanom. Erre van a szakma, a szakszervezet, a kormányzat. A rossz hír az, hogy legalább 26 éve nem képesek megoldani ezt a problémát, korábban erre, a mai elképzeléseink szerint, esély sem volt, pedig már akkor sem volt ismeretlen.

Egy biztos: az semmiképpen nem fog előre vinni, ha a múltba nézünk.

(Borítókép: Rear view of class raising hands — Image by © Royalty-Free/Corbis)

Ki a felelős?

Tényleg van generációs ellentét a választók között?

Egyértelmű, hogy a Brexit és Trump elnöksége új időszámítást jeleznek a politikában. Az ilyen korszakfordulókat az emberek nehezen viselik el, rengeteg meggondolatlan dolgot mondanak. Vádaskodások, mások hibáztatása, bűnbakkeresés folyik.

Tovább

Helló, Elnök úr!

Bár nagyjából mindig tudtam, hogy miként áll az amerikai elnökválasztási kampány, de a mostani volt az első olyan, amelyiket gyakorlatilag végig követtem. Ennek jórészt az is lehetett az oka, hogy a két egészen elképesztően alkalmatlannak tűnő jelölt körül nem kevés botrány volt, ami jó nagy média visszhangot kapott.

Az USA politika mindamellett jóval kevésbé érdekel, mint az európai vagy a magyar. Ebben biztos közrejátszik az is, hogy szinte teljesen mindegynek tűnik egy átlagpolgár szemszögéből, hogy ki az elnök: Amerika mindenképpen Amerika marad.

Meglepő a mai eredmény, természetesen, de gyanítom, hogy az előbbi mondat jórészt igaz marad most is. Nem örülök Trumpnak, mert egy rém egyszerű embernek tűnik, de olyan nagyon Clintonnak se örültem volna. Nem volt szimpatikus. Mindenesetre most pár napig lesz miről csámcsognia a sajtónak, és köszönhetően a dollár megzuhanásának ebben a hónapban olcsóbban tárolom az adataimat a felhőben és hallgatom a zenét a fülesen.

Lapozzunk.

 

Kiöntöttünk az ablakon legalább 15 milliárdot

Elég szomorú nap ez a mai, pedig úgy tűnik, hogy a józan ész győzedelmeskedett az acsargás felett. Leszavazták Orbán Viktor alkotmánymódosítását. Hárman.

A magyar képviselők és pártok a mai napon sikeresen hozták a megszokott, legrosszabb formájukat. A Fidesz és a KDNP igent nyomott az alkotmánymódosításra, a Jobbik, az MSZP, a DK, az LMP, a Párbeszéd és az Együtt tartózkodott a szavazástól, de három képviselő nemmel szavazott, álljon itt a nevük, mert megérdemlik:

  1. Kész Zoltán
  2. Kónya Péter
  3. Fodor Gábor

Hát ők lennének hárman, akik képviselték Európát a mai napon az országgyűlésben.

De pár szóban emlékezzünk meg arról is, hogy a mai napon így aztán elbukott a Fidesz másfél éve feltartott fáklyája, hogy törvényileg meg kell védeni az országot a gaz arab bevándorlóktól. Keresztülgázoltak ez ügyben keresztény és európai erkölcsön, a demokrácia intézményének minden szervezetén és nem mellesleg legalább 15 milliárdot nyomtak bele a közpénzből egy olyan ügy reklámozásába, ami láthatólag csak az ő kisebbségüket érdekli igazán. Valószínűleg több lesz ez, mint 15 milliárd és valószínűleg soha nem tudhatjuk meg mennyi is az annyi.

Jobb helyeken ilyen buktánál le szoktak mondani. Dehát ez már csak illiberális demokrácia, szóval megy minden a régiben tovább.

süti beállítások módosítása